Vigyázzatok emberek,mert én mindent látok, mindent jól, csak a szívemmel. Mindent hallok, jól, csak az eszemmel. Mindent érzek, jól, csak a mindenemmel, mivel a szívemmel gondolkodom, és az eszemmel érzek. A látás és hallás összege tehát az érzés!? De mindent ki is szagolok, mert jók az ösztöneim, az ősöm vadászkutya volt, mindig megérzem, ha valami bűzlik. No nem Dániában, azt csak szerettem volna érezni, ám odáig nem terjed a szimatom, azt Hamletet nézve, omlettet készítve a helyszínen érezhetném. Arra pedig 16 éves korom óta hiába vágyakozom, ígéretet is kaptam az utazásra, férjemtől, lányomtól egyaránt, eddig nem teljesült. Tavaly rajtam múlott, ők jöttek ide, mármint a dániai fotók, stb. egy kiállításra, ha elmegyek megnézni, Dániában érezhettem volna magamat. A család is az elmúlt évre tervezte hogy elvisz, akár tolókocsiban is, hogy nem teljesült, annak megint a kutyánk az oka, szegény nem tehet róla, csak az a fránya genetika. Nem hiába utálja a lányom ezt a tantárgyat, nagyon nehéz ügy, kiszámítani lehet, hogy mennyire kiszámíthatatlan, hogy mi lakik bennünk, illetve a kutyakölykökben. Három éve még reménykedett, hogy érdemes elmenni a Világkiállításra a Skót juhász kutyájával Dániába, és ha már átugrik, elvisz engem is, beugrunk Koppenhágába, ha már az apja csak ígérte 39 évig, most együtt a szent család majd teljesíti a gyerekkori vágyamat. Ha, ha, csakhogy közben meggondolta magát, arra fogta, hogy felesleges csak részt venni, ő győzni menne, ezzel a csúnya kutyával itthon is csak fiatalon kapott kitűnőket, de sose volt első, ahogy nőtt, csak még jobban megnyúlt az orra, mert az ősi, bujkáló jellegek törtek elő benne, ez ma már nem divat, nem lehet szép, csak jó, már pedig tényleg jó, aranyos, kedves, volt idő, hogy rossz volt, de Ő megnevelte, ma már félős, de jó, szófogadó kutya, de miatta nem mehettem Koppenhágába, pedig a Tivoliban most is randevúznak, csak nem velem, bár igaz, pénz sem lenne útiköltségre, hát jó kifogás, hogy nem elég szép a kutya, így higgyen az ember a családjának, mindig mondja a barátnőm, hogy család ellen nincs orvosság, hát csoda, hogy beteg vagyok, hiába akarok gyógyulni, nem tehetek róla, kapcsolatfüggő vagyok, annyi mindenről leszoktam, a lejárásról is, mikor már nem kellett bejárnom, igaz, hozzám sem jár bejárónő, meg is látszik a lakáson, vendég meg ritkán jön, de ide sokat úgysem lehetne hívni, kicsi a lakás, csak a rakás nagy, mármint a kupacaink a vízszintes felületeken, ami Mörfy törvénye szerint hamar megtelnek, erről beszéltünk ismerőssel is, náluk is ez van, hiába nagy a lakás, ott nagyobb a vízszintes felületek összessége, ez már csak matematika, kiszámítható, de nem baj, mindig mondom, hogy az élet egy nagy matematikai feladat, le kell lépésről, lépésre bontani, megoldani a sok ismeretlent, a végén ott marad az X és az Y, az pedig tudjátok, mit jelent!?....Genetika!....Tovább is van, mondjam még? Jaj ne, ez egy végtelenített lánc, minden gondolat újat szül!? ....Tovább is van, mondjam még? jaj ne, már ezért nem beszélnek velem szívesen telefonon sem, mert soha nincs vége a szabad asszociációnak, csak lapozok a fejemben lévő leporellóban, ezért kap sok beteg Leponex gyógyszert, nekem is felírt egyszer az orvos, kiváltottam ingyen, elolvastam, gyorsan szemétbe dobtam, hát ezért fizet az állam nekem gyógyszerköltséget, hogy kidobjam, és még nem is az erre kijelölt gyógyszertári gyűjtőhelyre?....Tovább is van, mondjam még? Jaj, ne!! Látjátok, emberek, mondtam én az elején, hogy vigyázzatok, mert jövök, látok, győzök, csak Ti nem győzitek végighallgatni, végigolvasni, megfojt az asszociációs lánc, mint szegény gyereket a kötél a játszótéren, mint Gyuri papagájunkat a gombot felfüggesztő cérna, erre nem gondolt a bátyám, mikor berakta, ő az oka ennek is, mint....!? Jajj!! Ne!! Mars ki!!!!
